- Vannak szavak: viszonzás, szeretet meg megbocsátás.
- Kapcsolat, táv,
pár.
- Pár táv, távkapcsolat.
- Lehet pár kapcsolatod, de nem lesz
párkapcsolatod.
- ...
- Mérce. A nyáron mérce lettem, olyan, aminek megfelelni
sokáig senki nem fog.
- ...
- Gondoltam egy számra. Nem a hatvankilec, a kettő.
- Lehet.
- Talán a negyvenkettő.
...
- Biztonság.
- Én nem is tudom...
- Belül létezik
ez csak, valószínűleg. Teremtés, természetes. Hogy legyen. Ez
mindenkinek kell. Úgy hiszem, látszik mindez a szemekben.
- A szem sosem
hazudik.
- Fontosság. Hogy fontos vagyok neked.
- Érzek némi késztetést,
hogy mosolyogjak rajtad.
- Rajtunk. Mi.
- Mi?
- Ha a mi megy, akkor mi nem
megy?
- Én. Hozzád, a hegyhez.
- És mondd, Mohamed, akkor jobb lesz?
- Nem.
- Szereted?
- Igen.
- És tudod is, hogy mit jelent ez a szó? Azt jelenti, hogy minden percben magad mellett akarod tudni, fogni akarod a kezét, nevetni akarsz a viccein. Hogy vágysz az érintésére, olvadsz a pillantásától és nevetsz a puszta tudatától, hogy létezik. Azt jelenti, hogy görcsbe rándul a szíved, ha megérzed az illatát vagy hallot a hangját. És azt is jelenti, hogy fáj a látása annak, ha máshoz beszél, hogy kavarog a gyomrod, ha arra gondolsz, hogy reggel nem lesz melletted, ha felébredsz, hogy szétveti a szívedet az aggodalom, ha késik akár csak egy percet is, és nem alszol egy éjjelen át, ha nem értettetek egyet. Szóval felteszem mégegyszer a kérdést: szereted?
- Igen.
- Tudod... nagyon rég óta próbálok ide írni valamit, de egyszerűen nem megy. Megtörténhet velem az, hogy találok valamit, amit sokal jobban szeretek az írásnál?
- Valakit!
- Jól van, valakit. Tényleg létezik ilyesmi?
- Magadtól kérded, magad add meg rá a választ.
- Jól van, jól van. Megyek és visszabújok mellé.
- Amúgy te komolyan gondolod ezt az egész kapcsolatosdit? Úgy értem... fiatalabb nálad, 250 km-re lakik tőled meg egyáltalán. Akarod te ezt?
- Rendeltem egy IC törzsutas kártyát.
- Ezt igennek veszem.
- Mikor mutatsz be a barátaidnak?
- Ömm... nem akarlak. Még nem.
- Miért?
- Szeretnék valamit, ami csak az enyém. Kicsit nélkülük.
- Akkor tudod, mi vagyok?
- Mi?
- A tied.
- Vannak olyan dolgaim az életemben, amikről nem beszélek senkinek.
- Még magadnak sem?
- Nem.
- Akkor nem értelek.
- Miért?
- Azt mondod, hogy nem beszélsz magadnak bizonyos dolgokról. De amint ezt kimondod, arra gondolsz, hogy miről nem beszélsz, amivel emlékezteted magadat rá, tehát mégiscsak megteszed. Ennyi erővel már akár másnak is elmondhatnád. Olyan lényegtelen, hogy rajtad kívül ki tudja még. Csak az számít, hogy benned történik. Más nem foghatja fel. De ő is megoszthatja veled a saját titkait. És így már ketten tudtok egymás semmijéről, amivel kezdeni ugyan nem tudtok semmit, de megszeretitek egymást. Vicces, hogy mennyire függsz mások semmijétől.
- Nem az.
- Először furcsa volt magammal beszélgetnem. Mármint... érti... belenézni a szemembe és hallani a hangomat. Nem egy megszokott dolog. De aztán megnyugtatott annak a masinának az egyenletes pittyegése. Így már sokkal higgadtabban tudtam odamenni a többeikhez is. Mindig ideges vagyok, amikor el kell utazzak valahová...
- ...és nincs visszaút.
- ...és búcsúzkodnom kell. Tudja, kiskoromban sok ember ment el úgy, hogy nem láttam őket viszont. De hát azt mondták, hogy még találkozunk, úgyhogy biztosan úgy lesz. Olyan furcsán viselkednek a többiek. Miért bámulnak rám ilyen fényes szemekkel? Hiszen mi még...
- ...úgyis találkoztok.
- ...holnap is látjuk egymást. Mindig látjuk egymást. Furcsa dolog ez, tudja? Mindenki itt van, egyszerre. Nem sokszor láttam őket együtt. Olyan szépek. És tiszták. Tudja milyen színűek belülről az emberek? Fehérek! Mind felhőszín! Ők különösen. Ők az én felhőmbe öltöztek belül. Főleg most, amikor ők is rám gondolnak és én is rájuk. Világítunk egymásban. Szép dolog ez. Varázslat.
- George...
- Azt hiszem, ez olyan dolog, ami fennmarad. Akkor is, ha már csak a tudatban létezünk majd. Kicsit olyan ez, mint a...
- George!
- Mi ez? Mi ez a sípoló hang? Mi történik? Mi történik velük?? Velem??
- Indulnunk kell, George.
- Tudom. Csak hadd nézzem őket még egy percig.
- Szija!
- Szia.
- Ne, várj! Nem kell megcsókolnod.
- Hm?
- Nem kell semmi olyat tenned, amit nem akarsz. Egyáltalán, semmi sem kötelező. Csak sétálhatunk, csak ülhetünk egymás mellett, csak beszélgethetünk. Akkor fogod meg a kezemet, amikor akarod; akkor ölelsz meg, amikor akarsz; akkor csókolsz, amikor szeretnél. Egy kapcsolatban az a szép, hogy csak akkor történik valami, ha mindketten szeretnék.
- Miért vagy hajlandó föláldozni magadat a szeszélyeimnek?
- Mert csak akkor láncolhatsz valakit magadhoz, ha szabadon engeded.
- Te még mindig...?
- Igen. Vannak olyan dolgok, amiket egyszerűen nem akadályozhatsz meg.
- De az utadba állhatok.
- Megteheted. De tovább megyek. A te választásod, hogy velem tartasz-e.
- Tiszta szívemből szeretem őt. És tudom, hogy ő is engem.
- Mióta is ismered?
- Három hete. Mint te.
- És mióta vagytok együtt?
- Egy hete.
- És négy napja nem láttad, ugye?
- Igen. De minden nap beszélünk. És holnap végre találkozunk!
- Ne haragudj, de nem tudom elhinni. Túl gyorsak vagytok. Túl gyorsak ahhoz, hogy ismerjétek az érzelmeitek.
- Miért gyors?
- Szerintem több idő kell ahhoz, hogy igazán rájöjj, érezd és tudd a másikat. Nekem több idő kell ahhoz, hogy tudjam az érzelmeim valódiságát.
- Azt hiszem, máshogy gondolkozunk valamiről... Alapból azért vagyunk együtt, mert szeretem.
- Látod, ezért különbözünk. Én sokkal bizonytalanabb vagyok magamban és az érzéseimben. Bennem először a kérdések fogannak meg, és csak utána a szavak.
- Szerintem csak irigykedsz.
- Szerintem meg féltelek.
- Kaptam egy jelet.
- Miből gondolod, hogy egy jel volt?
- Nem tudom. De... egy jel volt.
- A 'jel' csak egy tévképzet. Azon emberek tévelgése, akik magukban már
eldöntöttek valamit. Bármit meg lehet magyarázni úgy, hogy az neked
kedvezően jöjjön ki. Mert végülis mitől jel egy jel? Attól, hogy
történik veled valami látszólag véletlenül összefüggő dolog az aktuális
problémáddal? Vagy hogy addig vársz a megerősítésre, míg egy
villámlásban is meglátod azt? A dörgő ég nem ad választ a lelkedben
dúló viharokra. A jelet a félelem szüli. A félelem önmagunktól és a
döntésünktől. Időt adunk magunknak, hogy még egyszer átgondoljuk azt,
amit már milliomszor megtettünk. Persze mindig maradunk a titkon
meghozott döntésnél. A magányos emberek mindig jelekre várnak.
- Akkor is egy jel volt.
- Mesélsz?
- Nem.
- Miért?
- Mert ha megtenném, már hozzád tartoznék. És azt nem kockáztatom, hogy elveszítselek.
- Akkor már hozzám tartozol.
- Tudom.
- Már nem szeretlek.
- Tudom.
- Tudod?
- Látom a szemedben. Már nem úgy tekintesz rám, mint a mindenségre. Elgondolkodsz. Látom, hogy figyelsz, gondolkodsz rajtam. Ez persze nem zárja ki, hogy szeretsz, de érzem. Érezlek a bőröm alatt. Ami veled van, az van velem is.
...
- Szeretlek.
- Tudom.
